 Már
nem egyszer kérdőjeleket vetett fel bennem egy-egy különleges
tehetség szokatlan emberi sorsa, de azért a példákat inkább
kivételeknek tekintettem. 1977-ben azonban a brit orvosok
hetilapjában lényegében e tanulmányom címével megegyező,
de kérdőjel nélküli írás (The
other handicap: brightness) jelent
meg. Ebben a számomra emlékezetes közleményben
esettanulmányok segítségével mutatják be a szerzők. Hogy a
szokásostól eltérő, kivételesen jó szellemi képességű
gyermekek hogyan kerülnek összeütközésbe a szokásos
“normális” iskolai és társadalmi elvárásokkal és
lehetőségekkel, majd végül is ez hogyan torkollik egészségi
ártalmakba, betegségekbe. Azóta tudatosabban próbálom
rendezni magamban e probléma sok ágát-bogát, mivel az
egyértelmű elvi állásfoglalások ellenére. Legnagyobb
természeti kincsünk: az emberi tehetség védelmében és
kiaknázásában nálunk is akadnak problémák. Mostani írásom
e téma megfogalmazásának első vázlatát jelenti.
A
kivételes képességűek esetleges társadalmi hátrányának
igazolására. Műár csak azért is, mivel első halláskor
abszurd állításnak tűnhet. Jól mérhető “kemény”
mutatókat kell találnunk. Ezt magam – nem tartva az egyedül
biztos mutatónak – az egészségi állapot, illetve a
betegséggyakoriság alakulásában vélem megtalálni.
Különösen a mentális ártalmak bizonyos köre lehet alkalmas
az egyén és társadalom összeütközésének,
összeférhetetlenségének a jelzésére. Mielőtt azonban a
kivételes szellemi képességűek mentális morbiditásának
elemzéséhez hozzákezdenénk. Tisztáznunk kell magának a
kivételes szellemi képességnek, tehát a tehetségnek a
fogalmát.
A
tehetség fogalma
Csaknem
minden szellemi jelleg (tulajdonság), például az
értelem–értelmesség (szokás intelligenciáról vagy
okosságról is beszélni) számszerűen mérhető. A nagyszámú
emberben, ún. sokaságban kapott értékek (az intelligencia
esetén az intelligencia quotiensek, az ún. IQ-k) relatív
gyakoriságát ábrázolva harang alakú, ún. normális, ill.
ehhez közelítő eloszlást kapunk. Ez a Gauss-görbe.
Az
eloszlás jellegéből következően, elméletileg az emberek
kétharmada (pontosan 68,2%-a) átlagos, mivel –1 és +1
szórás között találhatók. A –2 és –1, valamint a +2
és +1 szórások közé az átlagtól elmaradó, illetve az
átlagot meghaladó személyek, a populáció 13,6-13,6%-a
kerül. A +2 és –2 szóráson kívüli személyeket – a
populáció mintegy 2,3-2,3%-át – már szélsőséges:
kivételesen jó vagy kivételesen rossz képességűeknek
tekintjük. Már csak a normális eloszlás nevéből kifolyólag
is, ők már “abnormálisak”, de e megnevezést –
mindennapos szóhasználatuk pejoratív jellege miatt –
kerüljük. Most, témánkból következőleg, csak a
kivételesen jó képességűekkel foglalkozunk, akiket
egyszerűbben tehetségeknek
nevezünk. Ők tehát az adott szellemi
jelleg esetében a népesség mintegy 2,3%-át képviselik.
Hazánkban ez – bár a konkretizálás hipotetikus – például
az értelmi képesség esetén 240.000 kivételesen jó
képességű embert jelenthet. (Ebben, persze, az újszülöttektől
e legidősebbekig minden állampolgár benne foglaltatik.) A
szakirodalomban szokás a +3 szórás
feletti kivételes tehetségek
0,1%-át is elkülöníteni. (A továbbiakban az ő esetleges
“hátrányos” helyzetüket vizsgáljuk meg.) Számuk
hazánkban egy adott jelleg esetén 10.600 kehet. A +4
szórás feletti “szuper”-tehetségek száma már csak 333,
és a “zseni”-tartománynak tekintett +5 szórás (175
feletti IQ) fölé, a “pozitív extrém variánsok” közé
hazánkban jelenleg 3 személy kerülhetne. Persze, mindezek a
számok csak amolyan statisztikai játéknak tekinthetők.
Egyfelől az intelligencia-tesztek és az IQ-k értékét sokan
vitatják. A 140 feletti IQ tartományban a mérés
objektivitása különösen kérdéses. Másfelől e vizsgáló
módszerek létrehozóinak elképzelése, nevezetesen, hogy e
tesztekkel az adottságokat és ne a képességeket mérjék,
nem vált valóra. (A szakirodalomban az adottságon a velünk
született potenciális lehetőségeket, míg a képességen a
társadalmi feltételek biztosította és a személyiségfejlődés
eredményeképpen megvalósuló, tehát a teljesítményekben
realizálódó adottságokat értjük. A továbbiakban magam
mindig a képesség fogalmát használom, hiszen a meg nem
valósuló adottságok általában észrevétlenek maradnak,
most pedig a kivételes tehetségüket bizonyító személyiségek
társadalmi megítélését szeretnénk körbejárni.) Az
intelligenciatesztek eredménye ugyanis jelentősen függ a
származástól: első sorban az adott család anyagi-kulturális
helyzetétől. De ezek jól ismertek, ezért itt ne is
foglalkozzunk velük. Viszont azt a kérdést feltétlenül
tisztáznunk kell, hogy a kivételesen jó általános
értelmesség, tehát a különleges okosság egyenlő-e a
kivételes szellemi képességgel?
A
szellemi képességek mozaikelmélete
Szellemi
képességeink a központi idegrendszer magasabb rendű
funkcióinak megnyilvánulásai. Ezen belül általános
értelmességet, valamint specifikus értelmi és szellemi
képességeket szokás megkülönböztetni.
Az
intelligenciatesztek eredményeinek elmélyültebb elemzése
alapján Spearman 1904-ben
különválasztotta a g (generalis)
és az s (speciális)
faktort. A g-faktor megnevezése onnan származik, hogy ez az a
közös képesség, amit minden intelligenciateszt mér. Később
szokássá vált ezt általános
értelmességnek
(okosságnak) nevezni, mivel mai tudásunk szerint ez az a
képességünk, amely minden szellemi és a legtöbb fizikai
tevékenységhez is szükséges. Az általános értelmi
adottságok osztályozásakor intellektuális-ösztönös,
produktív-reproduktív, absztrakt-praktikus ellentétpárokat
különböztetnek meg.
Az s-faktor (teszttől
függő – a Szerk.) teszt-specifikus, és a különböző
tesztek által mért eltérő specifikus
mentális képességeket jelzi. Thurstone faktorelemzései
szerint 7 elsődleges mentális képesség van. Ezek a
térbeli
tájékozódás,
észlelési
sebesség,
számolási
készség,
nyelvérzék,
szótalálás
gyorsasága,
emlékezés
és
logika.
Az
ikervizsgálatok szerint a különböző elsődleges mentális
képességek milyensége az egyes személyeken belül is
jelentős eltéréseket mutat. Ez összhangban van a pedagógiai
tapasztalattal is: valamelyik tantárgyban kiváló tehetségű
gyermekek a többi tantárgyban ritkán képesek hasonló
teljesítményre. (Palotás János, a József Attila gimnázium
igazgatója mesélte: az iskola egyik büszkesége, az országos
magyar-verseny győztese a természettudományi tárgyakból
megbukott.) Az elsődleges mentális képességek tehát
külön-külön normális eloszlásokat hoznak létre és ezeken
belül az egyes emberek helye különbözik. Sajnos, az eddigi,
meglehetősen szűk jelleg-spektrumot magába foglaló
tehetségkutatások nem tudtak minden gyermeknél feltárni
kivételes képességeket. Ogilvie (1973),
majd Vernonés
munkatársai (1977)
egybehangzó eredménnyel záruló felmérései szerint az
általános iskolás gyermekek mintegy 2,5%-ának általános
értelmessége, ugyancsak 2,5%-ának pedig valamelyik specifikus
mentális képessége tekinthető kivételesen jónak. Eszerint
a gyermekek 5%-a tekinthető tehetségesnek.
Az
elsődleges mentális faktorok további elemzése
azután másodlagos, sőt, harmadlagos képességek feltárásához
is elvezetett. Mindezek után Spearman és Thurstone, illetve
követőik között éles vita bontakozott ki. Spearman szerint
ugyanis a g-faktor
a meghatározó, míg Thurstone az elsődleges mentális
képességek fontosságát hangsúlyozta a tehetség
létrejöttében. Újabban azért elég jól összebékélt e
két irányzat, megteremtve a mentális
képességek mozaikelméletét. Eszerint
a mentális képességeken belül elkülöníthető az általános
értelmesség (a general, rövidítve: g-faktor),
amely minden specifikus
képesség (s-faktor)
megnyilvánulását motiválja. A specifikus képességeken
belül megkülönböztethetők a specifikus
mentális képességek
és ezek képezik az átmenetet a specifikus
szellemi képességek,
mint például a muzikalitás,
a színérzék és
a rajzolási, az írói (lírai,
drámai, prózai) stb. képességek felé. Az általános
értelmi képesség és a specifikus szellemi képességek
viszonylagos függetlenségének érzékeltetésére számos
példa ismert. Így J.S. Bach egyik kisleánya értelmi
fogyatékos volt, mégis, kivételes muzikalitásának
bizonyítékaképpen kiválóan zongorázott. (Már csak emiatt
is helytelen szellemi fogyatékosokról beszélni az értelmi
fogyatékosok esetében.) Ehhez hozzá kell tennünk, hogy a
specifikus képességek (a szellemi képességek is) a
legkülönbözőbb munkaterületeken jelentkeznek, tehát nem
határolhatók le csakis a tudomány és a művészet világára.
Természetesen valamennyi terület speciális
képességkövetelménye az illető terület specifikumához
igazodik.
A
veleszületett adottság képességgé, tehát teljesítménnyé
válásához számos más személyiség-összetevőre (akarat,
kitartás, stb.) és megfelelő társadalmi feltételekre is
szükség van. Ez utóbbiak fontosságát nem lehet kellően
hangsúlyozni, de most a téma más aspektusának felvázolására
vállalkozunk. A kivételes képességű nagy tehetségűek
életműve csaknem mindig a specifikus szellemi képességek
megnyilvánulásának köszönhető. Ady
Endre és József
Attila, Bartók Bélaés Kodály
Zoltán, Egri József és Kondor
Béla általános
értelmi képessége is jelentősnek mondható, mégis kivételes
teljesítményük lírikus-, muzsikus-, képzőművész-képességükre
vezethető vissza. A kivételes képességek eredete tehát első
sorban a különlegesen jó specifikus szellemi képességekben
kereshető és nem egyenlő az általános értelmességgel.
A
továbbiakban a tehetség és az alkotókészség kapcsolatát
kell tisztáznunk.
A
kreativitás sajátosságai
Guilford 1950-ben,
az Amerikai Pszichológiai Társaság konferenciáján tartott
elnöki megnyitójában vetette fel azokat a kétségeit,
amelyek az intelligenciatesztek
és az alkotókészség: a kreativitás kapcsolatára
vonatkoztak. Véleménye szerint nem azonosítható a
tesztek által mért általános értelmesség és a
kreativitás. Sőt, kérdéses, hogy a teszt-intelligencia
magába foglalja-e a társadalmi fontosság szempontjából oly
meghatározó fontosságú kreativitást. Legfőbb érve az
volt, hogy a tesztkérdések eleve csak egy választ fogadnak el
helyesnek és így csakis a társadalmilag elfogadott nézeteket,
tehát a konvergens gondolkodást értékelik.
Ezzel
szemben az igaz alkotókra éppen a divergens, tehát a
“másképpen” gondolkodás, vagyis az eredetiség, az
ötletgazdagság, a szokatlan problémák meglátása és az új
megoldások keresése, sőt, megtalálása a jellemző. A
Guilford által kidolgozott metodika 120 értékelt
képesség-szegmentje első sorban a kreativitás mérését
célozta.
Getzels és Jackson 1962-ben
közzétett vizsgálatai megerősítették Guilford aggodalmának
jogosságát. A középiskolások és egyetemisták
vizsgálata szerint az intelligencia és a kreativitás között
van ugyan korreláció, de ennek mértéke alacsony (0,19-0,39).
S ami még sokkal fontosabb: a 120 feletti IQ tartományban
semmiféle korreláció nem mutatható ki a kreativitással. Ezt
követően a chicagói egyetem hallgatói között két
csoportot alakítottak ki. Az egyik a magas IQ-jú (átlag 150),
de nem kreatív, míg a másikba a magas kreativitás, de
átlagos IQ-jú hallgatók kerültek. Kiderült, hogy a kreatív
diákok jelentős része az intelligencia szokásos
megítélésékor (teszt és osztályozás) felismeretlen marad.
A kreativitás tehát mást jelent, mint amit az
intelligenciatesztekkel és az osztályozással mérnek. Épp ez
utóbbi miatt a pedagógusok értékítéletét is vizsgálat
tárgyává tették. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy a
tanárok első sorban az intelligenciát, tehát az okosságot
értékelték. Sőt, amikor azonos IQ-jú, de eltérő
kreativitású fiatalok összehasonlítására kérték a
tanárokat, akkor is a kreatívabbak kapták a kevésbé kedvező
véleményt. A magyarázat egyszerű: a magasabb IQ-jú e
kevésbé kreatív fiatalok konvergens gondolkodása és
konformista magatartása sokkal inkább megfelelt a társadalmi
berendezkedés igényével összehangolt pedagógusok
elvárásainak, mint a divergens gondolkodású és saját
egyéni elképzeléseiket követő kreatívoké. Az utóbbiakat
ez nem is nagyon érdekelte, viszont a magas IQ-jú “jó
diákok” mindent megtettek az elismerésért. A szerzők végső
véleménye igencsak megdöbbentő volt: a szokásos pedagógiai
gyakorlat nemcsak figyelmen kívül hagyja a kreativitást, de
egyértelműen ártalmas is rá.
Torrance később
ezt az eléggé ijesztő képet megerősítette. A kreatív
gyerekek 70%-a elvész az intelligencia-orientált oktatás
során. A tanárokat a tanulók 62 mérhető
személyiségvonásának rangsorolására kérte fel. Az önálló
gondolkodást a 2., az önálló ítéletalkotást a 19., és a
bátorságot a saját elképzelések vállalására a 29. Helyre
tették. E felmérésből egyértelműen kirajzolódott az
óhajtott diák képe is: legyen udvarias, szorgalmas, pontos,
barátságos, engedelmes, tartsa be az előírásokat, stb. S
ezek a tulajdonságok a magasabb IQ-jú jó tanulókra voltak
jellemzőek, míg a kreatív gyermekek csak ritkán feletek meg
az elvárásoknak.
MacKinnon és Barron a
hatvanas évek elején közölt vizsgálatai az USA-ban
kiemelkedő alkotásokat produkáló építészekre, írókra és
tudósokra terjedtek ki. Ennek során pontosan körvonalazhatók
voltak a kreativitás itt
jelenlévő ismérvei:
az
eredetiség,
képzelőerő,
függetlenség,
nyitottság,
érzékenyésg,
megszállottság,
önzés,
dominanciára
törekvés,
gátlástalanság, stb.
Az
említett személyiségjegyek közötti korreláció azonban nem
jelentős (0,30 körüli), tehát igencsak komplex jelenségről
van szó. Összhangban a korábbiakban elmondottakkal, s
társadalmi teljesítményükkel bizonyító sikeres alkotók
közül fiatalkorukban kevesen tartoztak a kitűnő diákok
közé. Az építészek többsége a jó tanulók, míg a
kutatók közül nem kevés a közepes és a gyenge tanulók
közül került ki. A tudományos kutatók kreativitásának
alapjait és eredetét sokan mások is vizsgálták.
Így Cattel és Butcher szerint
a kutatói eredményességet bizonyos jellegek meghatározott
mértékben befolyásolják. Ezt a következő képlet tükrözi:
0,25B+0,46C+0,32E–0,46I+0,33N+0,45Q1+0,29Q2–0,35,
ahol
B
= általános értelmesség,
C
= Én-erő (megszállottság),
E
= dominancia,
I
= érzékenység,
N
= körültekintő, rendszerező képesség,
Q1 =
radikalizmus, eredetiség
Q2 =
önelégedettség,
0,35
= konstans érték.
Végül Taylor nevéhez
fűződik a fenti kutatások gyakorlati konzekvenciáinak
levonása. Az Utahi Egyetem pedagógiai fakultásán, az
amerikai tudományos akadémia támogatásával 1955-, 1957-,
1959-, 1961- és 1962-ben megszervezte azokat a konferenciákat,
amelyeken a pedagógusokat kiképző felsőoktatási intézmények
szakembereit megpróbálták “átképezni” a fentiekben
összefoglalt felfogásnak megfelelően. Jórészt ez vezetett
el az USA felsőoktatási intézményeiben a hatvanas években
kialakult anarchikus helyzethez. Hiszen a régi módszerek
teljes elvetése és a még kialakulatlan új elképzelések
széles körű alkalmazása nyilvánvalóan jelentős átállási
zavarokkal kellett, hogy járjon. Jó lenne nálunk – a más
kárán tanul az okos elvet – alkalmazni…
A
lényeg az, hogy az általános értelmi képesség és a
specifikus szellemi tehetség társadalmi megvalósításában
bizonyos személyiségvonásoknak, tehát a kreativitásnak is
nagy jelentősége van.
S
most nem kerülhetjük el az eléggé lejáratott és
tisztázatlan fogalmakkal teli zseni-probléma megbeszélését.
A
zseni
Mindenekelőtt
szeretném a figyelmet arra felhívni, hogy a hírnév, az
ismertség és a zsenialitás semmi esetre sem azonos fogalmak.
A társadalmi manipuláció és az egyéni ügyeskedés,
valamint ellenkező előjellel, az újszerűséget csaknem
mindig kísérő értetlenség ugyancsak torzíthatja a kortársi
teljesítmények objektív megítélését. Éppen ezért a
zsenialitás reális értékelésére általában csak az utókor
képes. Bizonyos időre és távolságra van tehát szükség a
mérvadó értékrend kikristályosodásához.
A
zseniség feltételezése régi keletű. A görögök,
például Platón és Szokratész azt
tartották, hogy amikor a művész valami nagyot alkotott, akkor
azt a Géniusz vagy Démon hatására, segítségével tette,
amely megszállta őt az alkotás hevületével. Így az ihletet
valami isteni vagy ördögi jelenségnek vélték, ami nem a
művész sajátja, hanem amely kívülről: “felülről”
vagy “alulról” jön. Ennek a gondolatnak a keresztény
kiteljesedése szerint: a tehetség Isten adománya, tehát
csakis az isteni kegyelem eredményezhet kivételes
teljesítményeket. A zseniség tehát “emberfeletti”
adottság.
A
francia felvilágosodás korában Diderot az
irracionális elemet emeli ki a zseni alkatából: a természetet
nem szolgaian másolja, hanem képzelete által idealizálja.
Ennek az elképzelésnek egyik első hazai tükröződését
olvashatjuk Fejér
György filozófus
és történész 1838-ban közreadott ”A szép mesterségek
alapvonatokban philosophiai tekéntetből” című munkájában:
“Közönséges vélemény,… hogy a Szépmesteri művésszel
valamely Isteni lélek (Genius) tudatja s eszközölteti a
Szépet. Kivel az öszve nem szövetkezett, kiből az ki nem
szólt: az a Szép mesterségre nem termett. Ehez képest
mondani: hogy a szép mesterségi művész születik… A
Láng-észnek bélyeg jegyei: 1. Az Eredetiség: ideájit nem
mástól veszi, hanem önnön kebelében leli fel. 2. Az Újság:
nem jár szokott úton, hanem maga tör ösvényt elő
haladásra. 3. A Függetlenség: nem szabály rabja, példa
utánzója, szokás majma; ő szab törvényt; ő remekel
példányt; ő kezd szokást. 4. A lelkesültség
(Enthusiasmus): hazája az ideák tiszta ege, éke és szomja, a
Szép mesterség, nyugalma, érzéseinek kielégítése,
gyönyörűsége a Geniusával való társalkodás.”
A
német Hamann,
majd Herder a
“teremtő ember” alkotásaiban a veleszületett
adottságokkal kapcsolatos intuíció és rendszerező erő
szerepét hangsúlyozza.Kant már
egyértelműen veleszületett természeti (örökletes)
adományként értékeli a zsenialitást. Tőle két fő
irányban ágazódik el a kivételes adottság értelmezése.
Egyrészt Hegel felé,
aki elismeri a veleszületett adottság fontosságát, amelyet
tudatos munkával megszerezni nem lehet, de nagy súlyt helyez a
tanulásra, a szorgalomra és a gyakorlatra is, mivel a kiváló
természeti adottságot is ki kell fejleszteni.
Szerinte Goethe és Schiller fiatalkori
zsengéi és érett koruk remekei közötti minőségi különbség
ezt igazolja. Ezt a koncepciót fejlesztették tovább aztán a
marxizmus klasszikusai, amikor a személyiség szerepét is
hangsúlyozták a társadalom és kultúra haladásában,
illetve ennek befolyásolásában. A Kanttól elágazó másik
irány Schopenhaueren át
a nietzschei irracionalizmusba
torkollott. Eszerint – képszerű leegyszerűsítéssel
– az átlagemberek szürke tömegéből kiemelkedő
felsőbbrendű ember, az Übermensch saját
intuitív akarata szerint, kénye-kedve szerint uralkodik a
tömegen. Ezt az eszmeáramlatot a fasizmus ideológiailag
kihasználta.
De
nézzük a mai álláspontokat. Természettudományos
szempontból a zseni meghatározása nem nehéz: valamelyik
szellemi képesség tekintetében pozitív extrém variáns.
Gyakran tapasztaljuk azonban, hogy könnyebb valamit elméletileg
meghatározni, mint a fogalommal a hétköznapi gyakorlatban
dolgozni. Ez igaz a kivételes tehetségű emberek
teljesítményére is. Részint nincs éles határ a kivételes
tehetségű és a zseniális emberek életműve között.
Ráadásul a kiválóak egy-egy kiemelkedő alkotása
felülmúlhatja a zseniálisok gyengébb vagy átlagos műveit.
Ezen túl a teljesítmény megítélése, különösen a
művészetekben, kifejezett társadalmi függőséget mutat;
vonatkozik ez a megértésre, befogadásra, elismerésre,
manipulációra, stb.
Végül
kérdéses a teljesítmény körének meghatározása is.
Általában csak a szellemi teljesítményekre szokás a
zsenialitás jelzőjét használni. Tehát a különleges
fizikai képességű emberek, például sportolók eleve kívül
rekednek a körön. És nem sorolhatók ide a szűkítő felfogás
értelmében a szakmájukban kivételes képességet mutató,
esetleg jelentős találmányokat produkáló munkások sem.
Hasonló a helyzet a kiváló képességű énekesek,
filmsztárok, földrajzi felfedezők, politikusok, hadvezérek
stb. esetében is, mivel őket nem szokás az alkotó tehetségek
közé sorolni. Mindez, persze, a túlzottan
értelmiség-centrikus gondolkodás velejárója.
A
kivételes tehetségű embereknek végül is három jellemvonása
érdemel kiemelést:
A
szellemi képességek valamelyik szférájában megnyilvánuló
kiemelkedő és különleges speciális
tehetség a
legfontosabb. A kivételes zenei, képzőművészeti, lírikusi,
tudósi, stb. képességek döntik el, hogy az élet mely
területén lesz képes az egyén – többi képességével
összhangban – a csúcsteljesítményekre.
Maga általános értelmi
képesség. Ennek megnyilvánulása is sokdimenziójú, mégis
elkülöníthető néhány olyan vonás, amely a speciális
tehetség érvényesüléséhez feltétlenül szükséges. Ilyen
a lényegmegragadás, az elmélyülésre és a szintézisre való
képesség, A lényegmegragadás –
térben és időben
végtelen világunkon belül – az adott jelenség
szempontjából legmeghatározóbb okok felismerését
jelenti. Az elmélyülés az
az elemző mentális tevékenység, amely a jelenségek mélyebb
rétegeit és összefüggéseit képes feltárni. Végül,
mindezek egységes gondolati rendszerbe ötvözve, vagyis
szintetizálva lehetnek az alapjai a szükséges
általánosításnak, az ítéleteknek, és a következtetések
levonásának. Természetszerűleg e gondolati tevékenység
helyességének kritériuma az objektív valóság helyes
tükröződése, tehát az igazságtartalom.
Az eredetiség is
külön pontként érdemel kiemelést. A kivételes
tehetségeknek ugyanis ez az egyik legjellemzőbb vonása. Az
eredetiség megnyilvánulhat a tartalomban: a témában, a
problémafeltárásban és a formában: a módszerben, a
kifejezésmódban, tehát a stílusban, a technikában. Hegel az
alkalomfelismerést is feltételként értékeli, mivel csak
azok a kivételes tehetségek tehetnek eleget
elhivatottságuknak, akik felismerik a kor problémáit, ill.
követelményeit. Így ma, ha köteleznének minket a zseniség
fogalmának meghatározására, mindenképpen a valamelyik
specifikus tehetségszférában igazolható különleges: az “új
világ teremtés” képességet, tehát a minőségileg más,
eredeti és jelentős eredmény elérését emelnénk ki.
Ismert
olyan nézet is a szakirodalomban, miszerint zseninek az
tekinthető, aki a szellemi képességek minden szférájában
kivételes teljesítményre képes. Ez a nézet a
biográfiai anyagok elemzése alapján bizonyosan elvethető.
Más nézetek szerint a zseniség ára éppen a többi szellemi
és személyiségjellegben mutatkozó deficit. A
tapasztalati tények ezzel sincsenek összhangban. A kivételes
adottságúak humanista-harmóniája (gondoljunk például Thomas
Mannra)
sokkal jellemzőbbnek mondható, mint a hitlerek
társadalompusztító disszonanciája.
A
kivételes speciális tehetség, az átlagot meghaladó
általános értelmesség és az eredetiség együttes
tekinthető tehát a zseni legfontosabb ismérvének. Persze
ezek megint csak nem egyértelműen meghatározhatók a lángész
felismerhetősége szempontjából. Az amúgy is
megkérdőjelezhető kvantitatív méréskor ugyanis
olyanfolyamatos számtani
sort kapnánk, amelyben nehéz minőségi különbséget tenni a
csaknem hasonló értékű teljesítmények között. Így a
végső megítélés jelentős társadalmi és személyi
függőséget, tehát szubjektivitást is mutat.
A
zseni fogalma – éppen szubjektivitása miatt – tehát nem
tekinthető pontosan meghatározhatónak és éppen
ezért tudományos igényű
felhasználása indokolatlan. E megnevezést ma inkább a kiváló
tehetségek társadalmilag különösen értékelt
teljesítményeinek kivételességét aláhúzó
jelzőként fogadhatjuk el.
A
kivételes tehetség kialakulása az örökletes adottságok és
a környezeti tényezők szerencsés egybeesésének és
kapcsolatának az eredménye. Létrejöttében az öröklődésnek
is bizonyosan szerepe van. Kivételes tehetséget ezért nem
lehet tervezni, tudatosan produkálni. Aki kicsit is ért a
genetikához, jól tudja, micsoda szerencse kell ahhoz, hogy a
tehetséget biztosító gének véletlen kombinálódása
megteremtse a kivételes tehetség biológiai alapját. A
képesség kibontakozása ugyanakkor megfelelő külső:
családi, iskolai és társadalmi feltételeket is igényel. (A
“megfelelő” az egyedi estekben a szokásostól eltérő is
lehet, így az ellenállás, az elismerés hiánya, az
elnyomatás, a “pokolramenés”, tehát a látszólagos
hátrányos helyzet is hathat így.) Első
sorban Piaget munkásságának
köszönhetően ismert a veleszületett adottságok és
külső-társadalmi feltételek interakciójának bonyolult
láncreakciója, amely oly meghatározó a szellemi képességek
kritikus időszakaiban. Az ember nevelhetősége, képezhetősége
sohasem túlozható el. Hiszen ha Bartók nem kap lehetőséget
a hangszerek megismerésére, Csontvári nem tudja elsajátítani
a festés mesterségét és József Attila nem tanul meg írni –
lenyűgöző adottságuk aligha válhatott volna képességgé.
Az adottság nem kis részben az öröklődés szeszélyes
játékának következménye, ezek képességgé váltása
azonban már az ember: a család, a pedagógusok és a
társadalmat alkotó közösség kezében van.
Gyakoribbak-e
a pszichiátriai betegségek a kivételes tehetségekben?
“A
zsenit az elmebetegtől csak egy hajszál választja el”, “A
pszichopátia a legjobb belépőjegy a Parnasszusra, a
halhatatlanok közé” – régóta hangoztatott
mondások. A közhelyeknek mindig van valami reális magjuk.
Ugyanakkor azonban alapjául szolgálhatnak olyan felületes és
ezért félrevezető axiómák elfogadásának is, amelyek
meggyökeresedése a közgondolkodásban feltétlenül
hátrányos. Vizsgáljuk meg ezért a “zseni és őrült”
összefüggés valóságtartalmát, mai ismereteink szintjén.
Mi
az elmebetegség (pszichózis) és kik
nevezhetők elmebetegnek? Lechner
Ká- roly régebbi
keletű, de tudományos igényű meghatározása szerint
“elmebeteg az, akinek kóros észrevevései vannak, és
ezeknek az észrevevéseknek a kórosságát felismerni nem
tudja”.
A
XIX. század második felében az olasz Lombroso felelevenítette
az ihletettséggel kapcsolatos görög és keresztény
nézeteket. “Lángész és őrültség” című könyvében a
következőket írta: “A tehetség öntudatos: tudja, tudja,
miért és hogyan jut bizonyos elvekhez és következtetésekhez.
A lángész öntudatlan: a miért és hogyan ismeretlen előtte.”
Lombroso szerint az ihlet valami különleges, tudományosan le
nem írható jelenség, amely nagyon hasonlít az epilepsziás
rohamhoz. Az epilepszia során az agyon belül hirtelen
elektromos kisülés jön létre. Ilyet tételezett fel Lombroso
az ihletettség során is. Az epilepszia viszont betegség, és
ebből Lombroso levonta azt a következtetést, hogy a zseni
beteg. A betegség pedig elfajulás, ezért a zseni a
degeneráció megnyilvánulása. Így, szerinte “a lángész
és az őrültség nagyon rokon fogalmak.” Ráadásul számos
közös testi sajátosságot is vélt bennük felfedezni,
például hamar megőszülnek és megkopaszodnak, lesoványodnak,
izmaik idő előtt elsorvadnak, sápadtak, gyakran fáj a fejük,
alig van érzékük a hideg és az éhség iránt… Lombroso e
nézetei különösebb kritikát sem tesznek
szükségessé, önmagukban
igazolják megalapozatlanságukat.
Mégis, később még olyan neves szaktekintély is,
mint Kretschmer,
az alkattan egyik megteremtője, úgy vélte, “a zseni ritka
és szélsőséges változati képződmény, kinek éppen
szélsőséges voltánál fogva sok lényegbeli közössége van
a szintén szélsőséges patológiás
kilengésekkel.” Lange-Eichbaum pedig
híres “Genie, Irrsinn und Ruhm” című könyvében (1928)
arra a következtetésre jut: “az abnormis könnyebben lesz
híres és ezáltal válik zsenivé”, vagyis a pszichopátia
mintegy kovásza a kiemelkedő teljesítményeknek. Szerinte
kultúrtörténetünk legnagyobb alakjainak több mint 40%-a nem
volt normális… Mindezek alapján nemcsak a közgondolkodásban,
de még a szakkönyvekben is elfogadottá vált, hogy
elmebetegségek összgyakorisága a kiváló tehetségeknél
számottevően magasabb a szokásosnál.
A
későbbi tudományos igényű vizsgálatok ezt a nézetet
általában nem támasztották alá. Csak három vizsgálatot
emelek ki. Terman,
az USA Stanford Egyetemének professzora 1922-ben érdekes
vizsgálatot kezdeményezett. Kalifornia negyedmillió iskolása
közül pedagógusok segítségével kiválasztották a
legtehetségesebbnek tartott diákokat. Meghatározták az
intelligenciaszintjüket és a 130 IQ feletti 14 éven aluliak
kerület be a végső mintába. A 643 gyermek döntő többsége
a 135 és 200 IQ közötti értékű volt. A fiúk átlagos
értékét 151,5-nek, a leányokét 150,4-nek találták. E
legtehetségesebb fiatalok között a fizikai és mentális
egészség szintje meghaladta a
kontrollként szolgáló átlagosokét. Ezzel
összefüggésben a betegségek előfordulása is ritkább volt.
Tehát a kivételes tehetségű fiatalok szokásos: gyenge testi
felépítésű, rövidlátó, elhanyagolt külsejű, sőt,
“ütődött” megjelenítése megalapozatlan. S ami számunkra
most itt a legfontosabb: a kivételes szellemi képességű
fiatalok mentális egészsége nem rosszabb, hanem jobb volt az
átlagosnál. Persze, a pszichiátriai betegségek a későbbi
életkorokban alakulnak ki. Így más megközelítésű
vizsgálatokra is szükség volt.
Juda,
Rüdin és Fischer vizsgálata
a legismertebb. 294 kivételes tehetségű német művészt,
írót és tudóst értékeltek és adataikat kiváló, illetve
dicstelen egyetemi felvételi vizsgát tett hasonló korú
személyekhez hasonlították. A skizofrénia (tudathasadás)
előfordulása a kiváló tehetségek között 1% (viszont ez
mind a művészek között fordult elő), a jól és rosszul
felvételizőkben pedig 1,2% és 1,3% volt. (A
népességbeli szokásos gyakoriságot 0,8–1,2%-nak adják
meg.)
A
másik gyakori elmebetegség-csoport: a mániás
depresszió és depresszió gyakorisága
2,5% volt a kiváló tehetségekben (csaknem mind a tudósok
között jelentkezett), míg a jól és rosszul felvételizőkben
előfordulásuk 2,4%-, illetve 0,5%-nak bizonyult. (A
népességbeli gyakoriságot 0,4–3,0%-ra becsülték.) A
kivételes tehetségekben viszont
a szenilis és arterioszklerotikus (érelmeszesedéses) elmebántalmak magas
jelentkezésére (9%) derült fény, ezek a két
kontrollcsoportban alig fordultak elő. Ezen túl a neurózisok
és a deviáns magatartások is a kiváló tehetségekben
fordultak elő gyakrabban. (E kórképekre a következő
fejezetben térek vissza.) A tanulságok önként adódnak:
A
kivételes tehetségekben a két leggyakrabban előforduló
elmebetegség-csoport: a skizofrénia és a mániás-depresszió,
illetve depresszió nem gyakoribb (pedig “őrült”-nek első
sorban az ezekben szenvedőket tartják). Ez persze nem azt
jelenti, hogy közöttük nem fordulhat elő elmebaj, mivel a
különleges szellemi tehetség nem jelenthet védelmet az
elmebetegséggel szemben. A kivételes tehetségekben is a
pszichiátriai betegségek szokásos gyakorisága várható.
Bizonyos tehát, hogy az
elmebaj senkit sem tesz kivételes tehetséggé és a kiemelkedő
tehetség nem predesztinál elmebetegségre.
Az
időskori elmebántalmak előfordulása a kivételes
tehetségekben magasabb a szokásosnál. Ennek az agyi
túlerőltetés lehet az egyik oka. Hiszen a szellemi
foglalkozások legjellemzőbb sajátossága: nincs kötött
munkaidő. A megszállott kivételes tehetségek csaknem mindig
készek az alkotásra, illetve az ezt segítő lázas szellemi
előkészítésre. Így legtöbbjük előtt nem ismert a hétvégi
pihenő vagy az esti nyugalom sem. Ehhez járulhat hozzá
feszült, konfliktussal teli, sokszor önpusztító életmódjuk.
Az újabb kutatások szerint viszont az értelmes folyamatos és
intenzív szellemi tevékenység segít jó karban tartani az
agyat, még a késői öregkorra is.
A
harmadik vizsgálatot hazánkban Mérei
Ferenc végezte.
A Rorschach-próbát,
mint jelentésadási folyamatot használta fel és 16
percepciós, asszociációs vagy kombinációs jelet különített
el. Ezeket a belső megmunkálási többlet alapján elaborációs
jegyeknek nevezte
el. A személyek négy kategóriáját – nagyteljesítményűeket,
egészséges “normálisokat”, neurotikus betegeket és
skizoid pszichózisban szenvedőket –
különítette el. A
nagyteljesítményűek szignifikánsan eltértek a másik három
csoporttól. A kivételes tehetségek és az elmebetegek
(skizoid pszichózis) között semmiféle kapcsolat nem volt.
Ahogy Mérei is megállapítja: “Ellene mondanak továbbá
ezek az adatok minden olyan feltevésnek, amely a nagy
teljesítménnyel járó asszociatív gazdagságot, meghökkentő
gondolati ugrást, a megszokottól erősen eltérő szemléletet
azonosítja a patológiás történések paradox és bizarr
fordulataival. A nagy teljesítménnyel járó originalitás a
képzetáramlású minták szerint minőségileg más, mint a
patológiás folyamatok originalitása.”
A
lényeg tehát: elmebetegségek nem gyakoribbak a kiváló
tehetségekben. Ebből következően a kivételes tehetség és
az elmebetegség, tehát a zseni és az őrültség között
nincs közvetlen ok-okozati
kapcsolat sem. Ez elméletileg is valószínűtlen, mivel a
szellemi adottságokért és az elmebetegség-hajlamért felelős
génrendszerek nem azonosak, vagyis az egyik milyensége nem
befolyásolhatja a másik manifesztációját. Jelenleg csak egy
feltételezés fogadható el további kutatásokra érdemesnek:
nincs-e kapcsolat a neuro-hormonok fokozott elválasztása révén
az értelmi adottság és bizonyos mentális betegségek között?
Térjünk
most vissza a kivételes adottságúakban magasabbnak talált
neurózis- és devianciagyakorisághoz.
A
neurózis és a deviáns magatartás
Az
átlagtól jelentősen eltérő és bizonyos
személyiségzavarokat mutató embereket
régebben pszichopátiásoknak
nevezték. Nyírő
Gyula szerint
a pszichopaták olyan diszharmonikus személyiségek, akiknek az
egyes személyiség-összetevői között nincs meg a kellő
összhang és ezért a társadalomba nehezebben illeszkednek be
és a társadalom is másként ítéli meg őket, mint az
átlagembereket. Bizonyosan nem betegségről van szó, épp
ezért sokan nem is helyeslik külön, betegséghez hasonló
névvel illetésüket. A neurózis,
neuraszténia lényegében ideggyengeséget jelent, amely a
kimerültség, egészségtelen, feszített életmód
következménye lehet és első sorban túlérzékenységben,
fáradékonyságban, alvászavarban és szexuális problémákban
nyilvánulhat meg.
A
harmadik fogalomkör, amellyel ebben az összefüggésben meg
kell ismerkednünk, a deviancia.
A társadalom létét bizonyos írott és íratlan elvek
betartása biztosítja. Az emberiség legelemibb, ősidők óta
ismert és évezredek óta minden írásos hagyományban
ismételt szabályai nélkül a társadalmi együttélés
elképzelhetetlen. Ezeknek a szabályoknak az összege adja meg
azt a normát, amely megszabja az adott társadalomban és az
adott helyzetben elvárt helyes, szükséges magatartást. Az
ettől eltérő viselkedés tekinthető deviánsnak. S ebből
adódik a deviancia-fogalom magyar megfelelője: társadalmi
beilleszkedési zavar.
Persze, e probléma sokkal bonyolultabb ennél az egyszerű
levezetésnél. Elég utalni arra, hogy a társadalmi norma
mennyire idő-történelmi kortól, hely-földrajzi területtől
és társadalom-termelési módtól függő. Mégis, a
szakemberek többsége megegyezik abban, hogy az alkoholizmus,
az öngyilkosság, a bűnözés és esetleg a
mentális–pszichiátriai betegségek bizonyos része a
deviancia körébe sorolható. Minket most azonban a kivételes
tehetségek társadalmi megítélése foglalkoztat, mivel ez
egészségük alakulására is befolyással lehet. Érdemes
ezért a polgári társadalmakban kidolgozott számos
deviancia-elmélet közül hármat kiemelni. Az
ún.szociálpatológiai irányzat,
mint nevéből is következik, a normaszegő deviáns
viselkedést társadalmilag eleve kórosnak tartja. Ennek
kritikáját Mills nyomán Andorka
Rudolf és Buda
Béla adta
meg: “A szociálpatológusok sohasem vetik fel azt a kérdést,
hogy milyen normarendszer, milyen értékek alapján tekintenek
valamilyen viselkedést, jelenséget patológiásnak, és hogy
ez a viselkedés, jelenség hogyan függ össze magával a
társadalmi struktúrával és rendszerrel. Így
hallgatólagosanelfogadják
a középosztály,
sőt a vidéki középosztály felfogását
a társadalomról, amely
a saját normáitól, elképzeléseitől való mindenféle
eltérést “problémának”, “beteges jelenségnek”
tekint. Mivel
ez a vidéki középosztályi felfogás első sorban a
stabilitást értékeli és az idealizált régi amerikai
hagyományokhoz ragaszkodik…, a szociálpatológia irányzata
haladásellenes, konzervatív színezetű.”
A
másik fontos elmélet, az
anomia-tan
újrafogalmazása Merton nevéhez
fűződik. Eszerint minden társadalom megfogalmazza a maga
számára azokat a célokat, melyeket elsőrendű értéknek
tekint. Ilyen például a társadalmi siker, pozíció, rang,
gazdagság. Ugyanakkor a társadalom meghatározza azokat az
eszközöket is, amelyekkel ezek a kívánatos célok elérhetők.
A célok és eszközök harmóniája adja meg az adott
társadalom stabilitását. Így mindazok, akik e célok
ellenére kívánnak élni, illetve ezeket más eszközökkel
próbálják elérni, deviánsoknak tekinthetők. Ennek az
elméletnek az értelmében viszont deviánsoknak tűnhetnek
azok a kivételes tehetségek is, akik új célokat más
eszközökkel kívánnak elérni. Ugyanide sorolhatók azok a
lázadók és forradalmárok, akik a meglévő társadalom
alapjainak megváltoztatása révén akarják a fejlődést
biztosítani.
A
harmadik elmélet a minősítés fontosságát
emeli ki. Abból indul ki, hogy nem attól lesz valaki deviáns,
hogy deviánsan viselkedik, hanem attól, hogy annak ítélik,
illetve tartják. A társadalmi tapasztalatok azt mutatják,
hogy elég sokan sértik meg a társadalmi normákat, viszont
nem mindegyiküket minősítik deviánsnak. Ebből következően
a deviancia megítélése a társadalmi erősviszonyok
függvénye. A társadalom írott vagy sugallt minősítése
viszont sokszor olyan folyamatot indít el, amely a deviancia
egy re mélyebb önmegéléséhez és ez által fokozódásához
vezet.
Az
eddigi vizsgálatok arra utalnak, hogy a kivételes
tehetségekben a neurózis gyakoribb. Az említett németországi
felmérésben ennek arányát 14,2%–, 2,8%– és 3,4%–nak
találták a kivételes tehetségekben, valamint a jól és
rosszul felvételizőkben. Ezen túl a deviáns magatartást
(első sorban az alkoholizmus és öngyilkosság előfordulását)
is gyakrabban észlelték kivételes tehetségek között (kb.
30%), mint a jól (17%) és rosszul felvételizőkben (12%). E
szerzőcsoport az általuk használt devianciafogalomnak
megfelelő állapotok népességbeli gyakoriságát 12–15%-ra
teszi. Terman vizsgálatában
is gyakoribb volt az öngyilkosok aránya a kivételes
tehetségek között.
A
kiváló tehetségek körében gyakrabban észlelhető
neurózisok magyarázatát könnyű megadni: megszállott és
kimerítő munkájuk túlzásai vezethetnek az
idegkimerültséghez. Az említett devianciák, mint az
alkoholizálás és öngyilkosság fokozott előfordulása már
bővebb indoklást igényel.
A
jellemző személyiségvonások
A
kivételes tehetségek személyiségének elemzésekor számos
jellemző vonást tártak fel. Az első és talán legfontosabb
a kivételes
érzékenység.
A kiváló adottságúak sokkal többet észrevesznek,
“megéreznek” a jelenségekből, a hibákból, a megoldásra
váró problémákból, mint mások. E sajátosságuk a
hétköznapi életben is megnyilvánulhat, és vélt vagy valódi
sérelmeik eltúlzásához is vezethet. Magánéletük
csalódásait, az emberek szokásos torzsalkodásait és a
társadalmi feszültségeket emiatt sokkal nehezebben viselik
el. Fontos jellemvonásuk a megszállottság.
Belső feszültségből, pszichés energiájuk fokozott
intenzitásából kifolyólag állandóan és túlzóan tenni
akarnak. S nem a fizetségért, a közvetlen haszonért, hanem
belső szükségletből. Számos országban igazolt tény,
miszerint a tehetség kivételessége és a jövedelem között
csak gyenge korreláció (0,31) áll fenn. A sok pénzt az ügyes
okosok keresik… Az alkotási láz, a szenvedélyes tenni
akarás, a lelkesültség (“enthuziazmus”), a lehetetlen, az
akadályok nem ismerése, az erős akarat, a kitartás első
sorban ennek a belső túlfűtöttségnek, energiatöbbletnek a
megnyilvánulása. A fentiekhez szorosan kapcsolódik
fokozott kritikai
érzékük.
Ez természetesen nem függetleníthető az értelmi képességtől
és a túlérzékenységtől, emellett a megszállott tenni
akarással is szoros rokonságban állhat. Jellemző a hibák
túlhangsúlyozása, éppen a változtatás szükségességének
igazolása miatt. Ez sokszor a becsvágy, az önértékelés, a
sikerigény túlzónak tűnő megfogalmazásához is elvezet.
Szembetűnő önelégedetlenségük is.
A sok lehetséges példa közül itt csak Széchenyi naplójára
utalok. A tökéletesség igénye-vágya, a megoldásra váró
problémák végtelensége, a felemelkedés (“csúcsra érés”)
látótér növekedésének optikai csalódása sokszor elnyomja
bennük az eredményük okozta sikerélményt, mindig újabb és
újabb tettekre serkentve őket. A belső tökéletesség vágya,
szükséglete – a külső körülményektől: sikertől vagy
éppen sikertelenségtől, megértéstől vagy értetlenségtől
jórészt függetlenül – meghatározó az életmű
beteljesedése, kiérlelődése szempontjából.
A
kivételes tehetségek talán legfontosabb és legjellemzőbb
sajátossága, mint már említettem, az eredetiség.
Ez bizonyára összefügg a személyiségsajátosságokkal
(például túlérzékenységgel) és az általános
intellektuális képességekkel (például lényegmegragadó
képességgel). Ezen túl azonban bizonyára a fantáziának, a
teremtő képzeletnek, a gondolkodás szokásos béklyóitól
való mentességnek (gátlástalanságnak), a Bólyai-féle
“új-világ teremtés” képességének és valami egyéni
természetességnek (a jelenség ilyen és kész, hiába hiszik
a többiek másnak) is szerepet kell tulajdonítanunk
létrejöttében. Ennek köszönhetően tudnak új irányokat
nyitni az emberiségnek és lesznek ezeknek az új ösvényeknek
az úttörői.
Mindezek
ismeretében az említett devianciák is könnyebben
megérthetők. A devianciahajlam hátterében, ha van
egyáltalán, sok génből álló rendszerek állnak. Ezek
bizonyos veszélyeztetettséget jelenthetnek például az
alkoholizmusra. A hajlam –
különböző
mértékben – csaknem mindig minden emberben megvan. Ez is
normális eloszlású lehet, így a népesség többségében
(kétharmadában) a hajlam átlagos, míg 14–14%-ban átlag
feletti, illetve alatti. A maradék 2,3–2,3%-ban viszont a
hajlam jelentős, illetve ennek teljes hiánya miatt szinte
védettség tételezhető fel. A
környezeti provokáló tényezőktől
is függ, hogy a hajlamból kinél és mikor lesz deviáns
magatartás. A provokáló tényezőket még nem ismerjük
eléggé, azt azonban tudjuk, hogy az izolálódás, az
értet-lenség, a visszautasítás, a meghurcoltatás stb. ezek
közé tartozik. S a kivételes tehetségek olyan
feladatokat vesznek a vállukra, olyan nagy dolgokat akarnak
megvalósítani, amely erejüket és főleg lehetőségeiket nem
egyszer meghaladja. A kivételes tehetségek, személyiségükből
következően, amúgy is nehezebben tudnak beilleszkedni a
társadalom megszokott rendjébe. Ők az újat, az eredetit
keresik és ezért mást akarnak csinálni, mint a többi ember,
mint ami szokásos és ezért megszállottan harcolnak és
sokszor a társadalmi értetlenséggel találják magukat
szemben. Mindez – érthetően – gyakran társadalmi
összeütközésekhez is vezet. Hiszen a társadalom – a
népesség döntő többsége – átlagos emberléptékű. S az
átlagostól nagyon elütőt a többség hajlamos abnormálisnak:
különcnek, bogarasnak, hülyének, bolondnak, elmebetegnek
tekinteni és kirekeszteni. E nézet tarthatatlanságával Lukács
György is
foglalkozott. “A nyárspolgár a megújulásért küzdő nagy
tehetségeket betegnek nyilvánítja, mivel eltérnek a
normálistól. Pedig ez utóbbi szó a “norma”-ból ered és
az eredetileg célt, mértéket, elérendő ideált csúcspontot
jelentett. Pont azt, amit a kivételes tehetségek szeretnének
elérni…” E fokozott megpróbáltatások: “pokolra
menések” ismeretében nem csodálható, hogy a kivételes
tehetségekben gyakrabban jelentkeznek a neurózis tünetei és
a deviancia különböző megnyilvánulásai.
A
mentális megpróbáltatások időnként testi (szomatikus)
bajokban is megnyilvánulhatnak. Ezek az ún.
Pszicho-szomatikus
betegségek
Most
térek vissza a bevezetőben említett angol cikkre, amely
hátrányos állapotnak tekinti a kivételes tehetséget. A
szerzők négy esetet ismertettek:
11
éves leány évek óta fejfájásra majd látászavarra
panaszkodott, végül ez szinte teljes vakságba torkollott. A
legrészletesebb orvosi vizsgálat sem tárt fel objektív
kórokot. A pszichológiai vizsgálat során 138-as IQ-t
találtak nála; lényegében 3 évvel haladta meg kortársai
képességeit. A kislány elmondta, hogy nagyon unja az iskolát,
mivel állandóan csak osztálytársai kínlódásait kell
hallgatnia olyan kérdésekben, amit ő úgyis tud. Sem a
szülők, sem a tanárok nem voltak tisztában a gyermek
képességeivel. Ennek tudatosítása után, és a kisleánnyal
is megbeszélve a problémát (továbbá rendkívüli
otthonmaradásokat engedélyezve…) a betegségtünetek
elmúltak.
7
éves fiúnál súlyos fejfájások jelentkeztek, amely túlzott
mozgékonysággal és magatartászavarral társult. Az
intelligenciavizsgálat 137-es pontértéket adott. A gyermek
elmondta, hogy kezdetben az iskolában mindig jelentkezett
tudása bizonyítására. Tanára egy idő után azonban
leintette: ne akarjon mindig mindenkinél okosabbnak látszani.
Azóta nem jelentkezik és egyre rosszabbul érzi magát. Ezzel
párhuzamosan jelent meg betegsége és magatartászavara.
Egy
másik fiúnál iskolába járását követően epilepsziás
nagy rohamok fordultak elő. Emiatt gyógykezelésben is
részesült. A gondos kivizsgálás során azonban semmiféle
objektív okát nem találták betegségének. IQ-ja 135-nek
bizonyult, két évvel haladta meg osztálytársai képességeit.
Megfelelő pszichoterápiát alkalmazva a hisztériásnak
tartott görcsroham többet nem jelentkezett.
A
8 éve fiúnál súlyos ekcéma alakult ki. Ez semmilyen
kezelésre nem javult. A fiú IQ-ja 140 volt. Pszichoterápiára
és a szülők, valamint a tanárok nehezen megoldható
felvilágosítása és magatartás-módosítása után a gyermek
meggyógyult.
A
szerzők véleménye szerint a tehetséges gyermekek hátrányos
helyzetbe kerülnek az állami iskolákban, mivel a tanterv nem
képességeiknek megfelelő és így szellemi érdeklődésük
nem csillapítható, ez pedig – legalábbis egyeseknél –
magatartászavarokhoz, pszichoszomatikus betegségekhez és
hisztériás tünetekhez vezethet. (Különösen a kevésbé
jómódú családok gyermekei vannak hátrányos helyzetben; a
gazdagabbaknak ugyanis módjuk van gyermekeiket speciális
magániskolákba vagy a hatosztályos általános iskolába
járatni.) E gyermekek kiváló képessége szembetűnő
(különösen szóbeli kifejezőképessége alapján), mégis
szüleik és tanáraik nem érzékelték kellően tehetségüket.
Sőt, a tanárokban még a probléma fennállása után is
komoly ellenállás mutatkozott, félve a társadalmi egyenlőség
megsértésének és az elitista jelző
vádjától. Véleményük szerint, amíg nem találnak
megfelelő oktatási feltételeket a kiváló képességűek
számára, addig többségük valóban hátrányos helyzetbe
kerül. Úgy vélem, ezzel a problémával nekünk is számolni
kell.
Az
eddigi kutatási eredmények szerint a veleszületett adottságok
olyan potenciális lehetőséget jelentenek, amelyeknek a
spektruma igen széles. (4.
ábra)
Nagyrészt a környezeti tényezőktől függ, hogy ezekből mi
valósul meg. Jó lehetőségek (+) mellett a potenciális
adottságokból több nyilvánul meg, mint átlagos
körülmények között. A rossz környezeti körülmények (–)
rontó hatása még nyilvánvalóbb. Az örökletesség tehát a
lehetőség-tartományt, míg a környezet a megvalósulást
határozza meg. Az átlagos adottság tartományban a jó vagy
rossz környezeti tényezők például mintegy +15 és –20
egységgel befolyásolhatják az értelmi szintet. Az átlag
alattiaknál e hatások csak +10 és –12 egységet ölelnek
fel. A kivételesen jó adottságúaknál viszont +30 és –50
egységnyi kilengéssel számolhatunk. Tehát minél jobbak a
veleszületett adottságok, annál inkább éreztethetik a
környezeti feltételek jótékony vagy kártékony hatásukat.
Így a kivételes tehetségek esetéhben a jó környezeti
feltételek jelentősen nagyobb hatásúak lehetnek, mint az
átlagosakban. Ugyanakkor sok szakember vélemény szerint a mi
iskolarendszerünk is túlságosan az átlagosak nagy tömegére
méretezett. Hazánkban a kivételes képességű gyermekek
mindig megkapják azokat a sajátos feltételeket, amely sors
adta, velük született képességeik későbbi – a mi
érdekünkben történő – társadalmi hasznosítását
biztosítják? A szakkörök, a tanulmányi versenyek jó
lehetőséget nyújtanak a tehetségek ápolására. De elég
ez? Mert ne felejtsük, a mindenkinek képességei szerint
kijáró egyenlő feltételek biztosítása az ős esetükben
fokozott lehetőségeket (és nem kiváltságokat!) igényel.
Deviáns
személyiségek
A
kivételes tehetségek későbbi harmonikus társadalmi
beilleszkedése is nem egyszer nehéz. Egymás hatását
nehezítő, rontó körökkel kell szembenéznünk. A vezető
pozíciókba minden társadalom első sorban a saját normái
szempontjából megbízható személyeket helyezi. Ez érthető,
hiszen a nagy többség érdekeinek és céljainak vélt vagy
valóságos biztosítása a fő feladat. (Azért kell a “vélt
vagy valóságos”-sal árnyalnunk a fenti megállapítást,
mert még a kapitalizmus különböző szakaszaiban sem azonos a
társadalmi vezető réteg viszonya a többségi érdekekhez. A
szocializmuson belül a többségi érdek kifejezése a vezetők
által a társadalmi rend lényegéből fakadó követelmény,
de problémák, konfliktusok, torzulások itt is
jelentkezhetnek.) A kévés kivételes tehetség viszont
általában túlzó módon izgága és mást, mindenáron
szokatlant akar. Így sok gondot és problémát okoznak. Ez a
vezetők tűrőképességétől függően, előbb-utóbb,
konfliktushelyzetet teremt. Emiatt a kivételeseket rendre
utasítják, kioktatják, “helyre teszik”. S ezt ők ritkán
képesek elviselni. Elkeseredetten és túlzóan reagálnak, nem
egyszer összehasonlítva a sorsukról döntő vezetők
képességeit a saját képességeikkel. Ez persze csak tovább
mérgesíti a helyzetet. Ráadásul teljesítményük reális
értékelése, éppen az újszerűség és az eredetiség miatt,
még a szakembereknek is nehézségeket okoz. Ilyen körülmények
között a vezetők ellenszenve könnyen felülkerekedhet az
objektív értékelésen. Várkonyi
Zoltán bizonyára
századunk egyik nagy művésze és legértőbb színházi
szakembere volt. Mégis, a
“színészkirállyal”, Latinovits Zoltánnal
ő sem volt képes tartósan együtt dolgozni. S ezért nem első
sorban Várkonyi volt a felelős, mint azt Latinovits is
elismerte. Természetesen a kivételes tehetségek is sokfélék.
Vannak, akik problémájukat magukba fojtva csendben élnek.
Vannak, akik a társadalom rendjébe jól beilleszkedve
alkotnak. Sőt, olyanok is ismertek, akik fontosabbnak tartják
az elismerést és a rangot, emiatt pénzre – általában nem
is aprópénzre – váltják tehetségüket. Legveszélyesebbnek
azok a kivételes tehetségek tekinthetők, akik morális
gátlások nélkül bármilyen cél érdekében hajlandók
tehetségüket kamatoztatni. Az ilyenek nem önmaguknak, hanem
másoknak ártanak. (Érdemes emlékeztetni arra, hogy a
fasiszta Hermann Göringnek például
138-as volt az IQ-ja, tehát kivételes értelmi képességűnek
számított…) Mégis, szerencsére, állítható, hogy a
kivételes tehetségek általában erkölcsiségükben is
értékesek. Éppen ezért űzik, hajtják, égetik magukat és
emiatt tűnik számukra a világ a társadalom, a “mások”,
túl lassúnak, értetlennek, nehézkesnek, sőt, ellenségesnek.
Első sorban ezek a tisztességes tehetségek őrlődnek fel a
kelleténél korábban. Éppen az ő emberséges és átgondolt
védelmükre kellene több gondot fordítani, ami természetesen
társadalmi kérdés. Hogy korai haláluk után ne kelljen az
össztársadalmi lelkiismeret-furdalással és a pótolhatatlan
veszteség keserűségével szembenéznünk. Bizonyos, hogy
minden esetre nincs megoldás. Mégis, keresni kell a
lehetőségeket a Kondor Bélák,
a Latinovits Zoltánok és a Soós
Imrék életének
meghosszabbítására.
Tanulság
Biológiai szempontból
a veleszületett kivételes adottság nem tekinthető eleve
előnyösnek. Ennek megvilágítása érdekében két fontos
szabályra kell utalnom. Az egyik a természetes kiválogatódás.
Ennek leggyakoribb megnyilvánulása a szélsőségek fokozott
kiselejtezéséhez vezet. Az átlagtól való eltérés ugyanis
általában csökkenti az életképességet. (Ahogy a
genetikában mondjuk: a kivételes adottságok arányában
csökken a rátermettség [ún. fitness], mivel egyre kevésbé
képesek alkalmazkodni a külső feltételekhez, átvitt
értelemben a társadalmi elvárásokhoz.) Így van ez a nagyon
magas és nagyon alacsony testmagasságú, súlyú, születési
idejű, vérnyomású, stb. emberekben. És ez a kivételes
szellemi adottságúakra is érvényes lehet, legalábbis
biológiailag.
A
másik szabály: a rátermettség lényegében túlélésben
fejeződik ki. A kivételesen gyenge értelmi képességű
személyek (tehát az értelmi fogyatékosok) rövidebb
élettartama egészen a legutóbbi időkig nyilvánvaló is
volt. Ez a lehetőség a kivételesen jó képességűek
esetében sem zárható ki. Személyiségük ugyanis bizonyosan
fokozott veszélyeztetettséget jelent. Persze, a mindig mást
akaró, sokszor elviselhetetlen, de ugyanakkor különleges
tettekre, teljesítményekre képes (nem egyszer életüket
feláldozó) hősökkel és az önpusztító “tüzet vivőkkel”
szemben a biológia értetlenül áll. Itt már olyan emberi
jelenségről van szó, amely csakis az erkölcs és a
humanizmus társadalmi nézőpontjából értékelhető. Az
önfeláldozás és az önpusztítás biológiailag mindenképpen
káros… Éppen ezért is szorulnak a kivételes tehetségek
fokozott társadalmi védelemre.
Orvosi szempontból
a kivételes tehetségek ugyancsak fokozottan veszélyeztetett
és így hátrányos helyzetű kategóriának tekinthetők.
Ugyan az elmebetegségek előfordulása körükben nem
gyakoribb, de a neurózisok és bizonyos devianciák
jelentkezésének nagyobb a valószínűsége. A
pszicho-szomatikus betegségek fokozott kialakulása sem zárható
ki. A kivételes tehetségek egészségvédelme során is a
megelőzés korszerű elveit kellene érvényesíteni.
Legfontosabbnak azonban körültekintő társadalmi óvásuk
ítélhető. A személyiségük eltéréséből következő
különbségek társadalmi megnyilvánulása olyan
összeütközésekhez vezethet, amelyek fokozott
betegség-gyakoriságban nyilvánulhatnak meg. Ezek a betegségek
tehát mindenképpen társadalmi meghatározottságúak.
A
tudomány és technika, valamint a művészetek haladási
irányának meghatározásában a kivételes tehetségeknek
megkülönböztetett szerepe van. Fokozott erőfeszítésekre
van tehát szükség a kivételesen nagy tehetségek
problémáinak megértésére és ezek ismeretében a társadalmi
kereteken belül lehetséges védelmükre. Hogy például életük
és tehetségük természetes megvalósításakor a mi
társadalmunkban ne érhesse őket a deviáns jelző. Ennek
érdekében egyfelől a kivételes tehetségekben kell
tudatosítani személyiségük sajátosságait, hogy ők is
értőbbek legyenek magukkal és megértőbbek a társadalommal
szemben. Másfelől a társadalomnak és hivatott vezetőinek
nagyobb türelemmel, önfegyelemmel és bölcsességgel kell a
rájuk bízott kivételes tehetségek sorsára ügyelniük.
Érdemes, sőt, szükséges lenne ezért a társadalom és a
kivételes tehetségek konfliktushelyzeteinek jobb megismerésére
és ezáltal az ütközőpontok tompítására nagyobb gondot
fordítani. Hogy ne legyen hátrányos helyzet a kivételes
tehetség! Tudom, nagyon nehéz feladat a különleges
tehetséggel megáldottak vagy megvertek védelme. Hiszen
ahogy Malraux megfogalmazta:
“A tehetség nem jótéti adomány, a tehetség természeti
csapás, jellempróba, átok, anabaptista keresztelés jeges
vízben, átkelés égő, roskadozó hídon, kolonc a nyakban és
száguldás hegynek fölfelé, kísértés, hogy rábeszéld az
oroszlánt, harapná le a fejedet, ha már olyan szépen,
mosolyogva bedugtad a tátott szájába.” Tehát az oroszlánt
kellene jobban idomítani, hogy mégse… S erre van
remény. Aczél György
írja: “A sikert irigylő kisszerűségnek, a tehetséget
kalodába szorító, a kezdeményezéseket elgáncsoló
ridegségnek nincs helye társadalmunkban, ellenkezik annak
humánumával.”
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése